Olvasgattam, jobban mondva nézegettem blogokat, mert mint mondtam, sokat lehet tanulni a világól blogolvasás közben. És rájöttem, hogy egyszerűen képtelen vagyok elvonatkoztatni a blogok kinézetétől. Úgy vélem, ha egy blogger minőségi munkát ad ki a kezéből, ahhoz nem kell tízperszázas kinézet csilivili extrákkal, de mondjuk ha valaki -2-es betűtípussal ír fehér alapon világos szürkével, azt automatikusan ikszeltem is ki. Én elhiszem, hogy jó a stílusa, és eszementül király dolgokat ír, de én egyszerűen tényleg nem tudok elvonatkoztatni.
A másik meg a szenvedős blogok. Régóta írogatok már, tudom, hogy egy időben divat volt depressziós bejegyzésekkel bombázni az emberiséget, de azt hittem, ennek már vége. Tudom, mindenkinek vannak problémái, és ezeket hol máshol osszuk meg, ha nem egy blogban, de vannak azok az emberek, akik tipikusan szeretnek szenvedni, mindenben a legrosszabbat látják, és mivel nagyon egyedi és menő blogot akarnak, mindenhol azt tüntetik fel, hogy ők mekkora meg nem értett lelkek, művészek és társaik, akiknek csak a blogolás és a követőik vannak, mert amúgy érvágás, alkohol és gyógyszerek. És rendben van, hogy 14 évesen a világ legnagyobb problémáit hordozzák a tinik a vállukon, szóval értem én, hogy pár éve divat volt ez az egész (bár ennyire sose volt durva), de a mostani huszonx évesek ebben mit élveznek? Miért jó mindig szenvedni? Könyörgöm, egyszer élünk, ha most nem látjátok mindenben a jót, akkor nem lesz még egy életetek, ahol minden tökéletes lesz. Most kell kiélvezni mindent. (És nem, nem yolo meg ilyenek, ez tényleg csak így van.)
De örülök, hogy a vidám, rendes blogok se haltak ki, szóval végülis összességében mégsem csalódás a mai blogfelhozatal.

És igen, mindenképpen meg kellett osztanom ezt a bölcsességet a világgal, enélkül kihalt volna az emberiség, szóval szívesen népek.

Ebbe a számba meg szerelmes vagyok. Még mindig. Szóval hallgassa mindenki, aki szereti az igazán jót.)